Turkálás, mint életstílus

Ha megkérdenék, hogy hová tűnt a fizetésem a hónap végére, akár ez is lehetne rá a válasz: eltúrtam. Turkálókba (azaz használtruha-boltokba) vásárolni manapság nem pusztán a kispénzűek vagy a skótok járnak. Sokak számára – beleértve magamat is – ez egy életstílus. “Fílingje” van. És könnyen szenvedéllyé válhat…

Régen, emlékezetem szerint az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején nyitottak meg az első, mások (elsősorban nyugat-európai “pógártársaink”) levetett ruháit árusító üzletek. Akkor még javarészt divatjamúlt, avíttas kinézetű, kellemetlen vegyszerszagú halmokat kellett nagy méretű ruhaládákból kiguberálni – valószínűleg innen ered a turkáló elnevezés. A portékát többnyire kilóra mérték, és elsősorban a szegényebb rétegek, vagy az öltözködésükre keveset adók vásároltak ezeken a helyeken. Például a szerényen élő idősek kedvező áron vehettek maguknak télikabátot, de azért a saját keresettel nem rendelkező diákok is kifoghattak néhány merész ruhadarabot.

Persze ez csak általánosítás. Ahogyan egyre több használtruha-bolt nyílt, úgy szakosodtak is az üzletek a különböző vásárlói rétegek kiszolgálására. Először főleg Budapesten és a vidéki nagyvárosokban, aztán egyre több helyen terjedt el a járvány. Mert kincseket mindenhol lehet találni, még a mai mércével lepukkantnak mondható turkálókban is! Akár kilós, akár darabáras rendszerben, illetve a hagyományos turka-kupacokban matatva éppúgy, mint az állványokra aggatott sorokban.

Ha az ember lányát megszállja a vadászösztön, akkor megy, keres, böngész, hallgatja az eladók által szólaltatott rádióból harsogó idétlen zenéket, próbálgat, sorban áll, fizet… – s máris bekerült a körforgásba! Napjainkban Budapesten (én csak azt ismerem, mivel itt élek, járok-kelek) a belvárosban szinte egymást érik a turkálók, de szép számmal vannak a külső kerületekben is, tízemeletes panelházak földszintjén, pavilonsorokban, stb. Érvényesül a Gombóc Artúr-effektus: kis bolt, nagy bolt, emeletes bolt, pincehelyiségben kialakított bolt, régi bolt, új bolt, stb.

Anélkül, hogy reklámszaga lenne írásomnak és bármelyik üzletet vagy üzletláncot népszerűsíteném (nem teszem, mert mindenhová rendszeresen járok, amit ismerek), többféleképpen kategorizálhatók ezek a boltok.Vannak ugye a hagyományos, javarészt a szegényebbek és az idősek igényeinek megfelelő turkálók. A többségük már ezeknek sem kupacokba halmozott, hanem vállfára (ami műanyagból készült!) akasztott ruhaneműket kínál. S nemcsak nőknek, hanem férfiaknak és gyermekeknek is. Ezeket a ruhákat főleg Németországból és Ausztriából hozzák be ide. Legalábbis a felhozatal stílusvilágából a visszafogott, konzervatív németes elegancia jut eszembe – úgy 10-15 évvel ezelőttről. Amik mint jelmezek, visszaköszönnek néhány régi import filmsorozatban is…Sok ilyen helyen árusítanak lakástextilt (pl. függöny, terítő) is, vannak elrettentő – széthasadt, lyukas, foltos, stb. – példányok, ám vannak gyönyörű darabok is, amikről a beavatatlan meg nem mondaná, hogy turkálóból való.

Aztán szép számmal vannak már elit használtruha-boltok, amelyek a Nyugat-Európában (s azon belül elsősorban angol nyelvterületen) népszerű cégeknek a legfeljebb egy-három éve lefutott termékeit kínálják. Egyébként ezek közül a világmárkákat árusító ruházati boltok közül jó néhány már Magyarországon is képviselteti magát. Azonban ugyanazokat a divatos, jó anyagminőségű, változatos stílusokat felvonultató göncöket a turkálókban kétezer és ötezer forint közötti árakon megkaphatjuk. S nem is mindig a ténylegesen használt ruhákat, hanem sokszor a felavatatlan, készletből megmaradt, elszámozott méretű, vagy esetleg kis esztétikai hibás darabokat.

És ami a két véglet között létezik: vegyes kínálatú üzletek, retró stílusú használtruha-boltok, gyermekruhára szakosodott turkálók, bolhapiaci jellegű vásár (ilyesmit a Cotcot is szokott rendezni, nagyon jó ötlet!), amit csak akartok! Újabban már az is elterjedt, hogy nem csak ruhát vagy lakástextilt, hanem táskákat, öveket, cipőket és fehérneműt, sőt, gyerekeknek plüssállat-figurákat is lehet turkálóban vásárolni.

Bár az az elvem, hogy a mosógép mindent elbír, azért vagyok annyira finnyás, hogy szeköndhend fehérneműt (harisnyát, zoknit) és cipőt mégsem veszek.
Lábbelit nem is annyira higiéniai megfontolásból, hanem mert egyszer egy orvos véleményét olvastam, hogy a lábak csontozatában, ízületeiben + a gerincben még felnőtt embereknél is maradandó károsodást okozhat az, ha nem a saját maguk által kitaposott, az egyedi lábformájukhoz és járásukhoz igazodott cipőket hordják.  Persze félreértés ne essék, nem szólom le azokat, akik szívesen vesznek fehérneműt és/vagy lábbeliket is használtan. Csak utóbbi tekintetben én egészségügyi kockázatot látok, amit nem vállalok, ennyi.

“Ha én gazdag lennék…”, és megengedhetném magamnak, hogy hatezer forintért felsőt, tízezres nagyságrendben pedig (egyetlen) nadrágot vegyek, akkor is inkább turkálókban vásárolnék, továbbra is! Már csak azért is, mert nem vagyok szabványméretű, emiatt az új és márkás ruhákat árusító boltokban eddig is nagyon ritkán találtam magamnak megfelelőt. Valahogy mindent 170 cm feletti testmagassághoz, és a magyar 38-as (angol 10-es) konfekcióméret alatti derékbőséghez igazítanak, így nekem ott nem terem babér. Nem beszélve arról, hogy vannak boltok, amik  csak a tini korosztályra, megint mások a 40 és 50 év felettiekre specializálódtak. A turkáló “demokratikus” intézmény, korra, nemre, testalkatra való tekintet nélkül mindenki jó eséllyel – relatíve olcsón – megtalálhatja bennük a számítását.

A ruhaturkálásnak van környezetvédelmi vetülete is: pazarló nyugati kollégáink lehet, hogy csak egyszer-kétszer vesznek fel valamit (amit ők újonnan vásároltak), aztán ha kimegy a divatból, megunják, és kiszórják lomtalanításkor. Jobb esetben odaadják a rászorultaknak, vagy leadják a használtruhát forgalmazó nagykereskedéseknek. Így nem hulladék válik a kimustrált cuccokból, nem vesznek kárba, nem kell elégetni őket, nem egy prérin szétszórva lesznek az enyészeté, hanem valaki más még boldog lehet velük, nem igaz?

CotCot

Isabella Blow és Alexander McQueen

Isabella Blow idén november 19-én lenne ötven éves. Korunk nagy divatújságírója és ikonja tavaly hunyt el, élete végén súlyos depresszióval és rákkal küzdött. Isabella stylistként és magazinszerkesztőként vált híressé, különös ismertetőjele vérvörös rúzsa és különleges kalapjai voltak, amelyeket Philip Treacy készített.

Isabella 1958. november 19-én született Londonban, mielőtt divatszakmai sikereit elérte volna számos különös munkát vállalt, dolgozott fánkot áruló büfében, de két évig takarítóként is az angol fővárosban is. Aztán 1979-ben költözött New Yorkba, hogy ősi kínai művészetet tanuljon az ottani egyetemen, de hamar a divatra terelődött a figyelme. New Yorkba érkezése után három évvel hozzáment első férjéhez, Nicholas Taylorhoz, akitől 1983-ban el is vált.

Karrierje elején Anna Wintournak az amerikai Vogue – akkor még csak – szerkesztőjének  asszisztense volt. Míg New Yorkban élt, olyan nagy művészekkel barátkozott, mint a pop art nagyágyúja Andy Warhol és a neo expresszionista Jean-Michel Basquiat. Később, 1986-ban visszatért Londonban, ahol többek között a Tatlernek, a Sunday Times Style-nak és a Vogue-nak dolgozott.

Ő fedezte fel Philip Treacy kalaptervezőt, aki első műhelyét Isabella lakásának alagsorában rendezte be. Isabella 1989-ben ment hozzá második férjéhez, névrokonához Detmar Blow műkereskedőhöz, az esküvői fejdíszét Treacy készítette. Kettőjük kapcsolata nagy jelentőséggel bírt a divatszakmában, Isabella előszeretettel viselte a kalaptervező darabjait. Később, 2002-ben kiállítást is rendeztek a neki készített kalapokból “Amikor Philip találkozik Isabellával” címmel. Isabella mutatta be Treacyt Karl Lagerfeldnek. Az esetnek külön története is van, állítólag Isabella lazán besétált a Chanelhez, majd ezt mondta: “Akkor egy kis teát kérnénk.” De nem csak a kalapkirály köszönheti Isabella Blownak karrierjét, hiszen ő fedezte fel Alexander McQueent is, akinek diplomakollekcióját egy az egyben felvásárolta. Modellek karrierjét is egyengette, többek között ő indította el Stella Tennant és Sophie Dahl-t is a pályán.

Isabella Blow, a divatvilág jelentős asszonya 2007-ben hunyt el, s bár halálakor csak negyvennyolc éves volt, mégis a divatszakma két modellel, egy Philip Treacyvel és egy Alexander McQueennel lenne szegényebb, ha ő nincs.

CotCot

Givenchy és a divatház

Givenchy virágmintás szöveteivel újított a divaton, a tökéletességre törekedve, mely a klasszikus vonalakat a modernnel ötvözte, megtartva azt a kifinomult női eleganciát, melyet az őzike szemű Audrey Hepburn ihletett és akit mindigis múzsájának tartott.  Az egyéniséget hangsúlyozta a mindennapok egyhangúságával szemben. Munkái elegánsak és kifinomultak, divatbemutatói színházi előadáshoz voltak hasonlítothatóak, a ruhákon túl hajstílust és sminket is meghatározott, természetesen illattal párosítva. Givenchy szerint egy nőnek az illata az, amivel jelen van.

Tökéletes indulás
Hubert de Givenchy egy francia arisztokrata (márki) család sarjaként született, 1927 februárjában. Családja révén gyerekkorától fogva a művészet közelében nevelkedett, a 37-es párizsi Világkiállítás pedig ihletet adott számára a tervezéshez, így a francia főváros művészeti iskolájában tanulta ki az elméleti alapokat.
A divatvilágban az első munkahelyén -Lagerfeldhez hasolnóan- ő is Balmainnál asszisztált, majd Christian Diornál, végül Elsa Schaparellinél tanulta ki a szakma gyakorlati alapjait. 1952-ben beteljesült az álma, megalapította saját házát, a Givenchy-t. Első kollekcióját Bettina Grazianiról, egy akkori párizsi topmodellről nevezte el, kreációjában az újdonságot tökéletességgel ötvözte a Diortól hozott konzervatív stílussal. Divatguruk közt tanult, Balenciaga és Paco Rabanne voltak a mentorai, bár ő és Balenciaga soha nem dolgoztak együtt.

Világhírnév
Audrey Hepburn és Jackie Kennedy a tipikus 50-60-as évek Givenchy stílusát, azaz a könnyed eleganciát a nőiességgel párosítva, testesítették meg. Givenchy a ruhái által – természetesen Audrey-n keresztül – bekerült Hollywoodba, mellyel olyan hírnévre tett szert, mint azelőtt más soha, utat törve ezzel az utána következőknek. Amikor John F. Kennedyt megölték, az egész világ figyelme a Kennedy családra terelődött, Jackie Kennedy pedig férje temetésére egyenesen Párizsból szállíttatott magának Givenchy-tól gyászruhát. Innentől kezdve boltjában olyan hírességek fordultak meg, mint Grace Kelly, Mona von Bismarck, és a windsori hercegnő. 1965-ben debütált egy prêt-à-porter kollekcióval, később elindította férfikollekcióját is, majd a cég életébe változást hozva, megnyitotta parfümgyárát. Első illatán szerepelt először a négy G betű, mint logó.

Üzlet
1988-ban a Louis Vuitton – Moet Hennessy (LVMH) felvásárolta a Givenchy házat -a Diorhoz hasonlóan-, melyet Bernard Arnault ma is működtet egy befektetőcégen keresztül és ami Európa legnagyobb luxusáru manufaktúrája.
1995-ben Givenchy végleg szakított a divat világával, úgy véli ma már követhető divat sincs, franciaországi birtokán műkincsei közt él.
Helyét a brit származású John Galliano váltotta a divatházban, majd Alexander McQueen, és Riccardo Tisci, aki 2005 óta haute couture-t tervez.

Cotcot